Minden esztendő fordulón szembe találjuk magunkat az idő feltartóztathatatlan
haladásával és ezzel együtt életünk mulandóságával.
Megfogalmazódik bennünk a kérdés: Hány éves is leszek a most beköszöntő új
esztendőben? És mennyi lehet még hátra? Majd próbáljuk kiszámolni – figyelembe
véve az átlagéletkort vagy elődeink életkorát –, hogy körülbelül mennyi. De ki tudja,
hány esztendő lesz ez a valóságban?!
Ezeket, az időnként mindannyiunkban felbukkanó, szorongást okozó gondolatokat szólaltatják meg az alábbi zsoltár részletek a bibliai költészet nyelvén: „Felhevült
bennem a szívem… Jelentsd meg, Uram, végemet, napjaim mértékét, mennyi
az? Hadd tudjam meg, milyen mulandó vagyok…! Olyan az ember, mint a lehelet,
napjai, mint az átfutó árnyék.” (Zsolt 39,4–5; 144,4)
Ahhoz az életérzéshez, amit e sorok kifejeznek, még egy további aggodalom is
társul ma: a világ, amelyben élünk, meddig lesz még élhető
világ? Természettudósok, jövőkutatók véleménye szerint akár a mi élet időnkben is bekövetkezhet már az elkerülhetetlennek látszó tragédia, a civilizáció összeomlása.
(Az sem kevésbé riasztó persze, ha gyermekeink, unokáink életében fog ez
megtörténni.)
Ezen a háttéren igencsak valószerűtlennek tűnik a keresztény reménység, az
örök élet. A Biblia viszont reális valóságként, hangsúlyos, többszörösen megerősített ígéretként beszél róla: „[Isten] megfizet mindenkinek az ő cselekedetei szerint.
Azoknak, akik a jó cselekvésében való állhatatossággal halhatatlanságot keresnek,
örök élettel.” (Rm 2,6–7) „A bűn zsoldja a halál, Isten kegyelmi ajándéka pedig az örök
élet, a mi Urunk Jézus Krisztus által.” (Rm 6,23) Jézus is kijelentette: „Az én juhaim
hallják az én szavamat…, követnek engem, és én örök életet adok nekik…”
(Jn 10,27–28) „Az pedig az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz
Istent, és akit elküldtél, a Jézus Krisztust.” (Jn 17,3)
Hozzá kell tennünk e kijelentésekhez, hogy az örök élet bibliai fogalmán nem
jelenlegi életünk vég nélküli meghosszabbítását kell érteni.
Ha ezt jelentené örökké élni, akkor igaza lenne Márai Sándornak, aki így vélekedett:
„A keresztény tanítás perverz fenyegetése az örök élet. Szörnyű lehet.”
A Biblia azonban a végső egyetemes ítéletben „győzőknek” nyilvánított és ennek
nyomán a halál törvénye alól felmentett embereknek ígér örök életet,
újjáteremtett testben és az újjáteremtett földön, ahol nincs többé „sem halál, sem
gyász, sem jajkiáltás, sem fájdalom” (Jel 21,4). Ilyen perspektíva tárul
elénk a Biblia utolsó lapján az elveszés alternatívájaként (Jn 3,16)! Az örök élet
elnyerésének útját is kijelöli Jézus előbb idézett kijelentése:
„Az pedig az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és
akit elküldtél, a Jézus Krisztust.” (Jn 17,3) Kulcsfogalom ebben a mondatban a
„megismerés”. Más dolog hallani, sejteni valamit Isten felől, vagy elméleti ismereteket
szerezni felőle, és más közelről, személyesen „megismerni” Őt. Komoly szándék,
elszánt törekvés nélkül ez nem valósulhat meg! Jézus kijelentésében közvetve benne foglaltatik az az állítás, hogy Isten annak ellenére megismerhető számunkra, emberek számára, hogy „soha senki nem látta” közülünk, amint az Írás is mondja (Jn 1,18).
Ha Istent nem ismerhetnénk meg, akkor az örök élet is valótlan ígéret, hiú ábránd
lenne csupán. Léteznie kell tehát olyan hiteles és elérhető forrásnak,
amelyből „az egyedül igaz Isten” megismerhető. Isten Szentírásban foglalt beszéde
ez a forrás, amelyről elmondható:
„Nem a mennyben van, hogy ezt mondanád: Kicsoda hág fel érettünk a mennybe,
hogy elhozza azt nekünk…? A tengeren túl sincsen, hogy azt mondanád:
kicsoda megy át értünk a tengeren, hogy elhozza azt nekünk…?” (5Móz 30,12–13)
A Biblia őrzi a tanúságtételt Isten küldötte, Jézus Krisztus földi életéről,
tanításairól és cselekedeteiről. Ő pedig kijelenthette:
„Én és az Atya egy vagyunk.” (Jn 10,30) „Aki engem látott, látta az Atyát.” (Jn 14,9)
És nem is csupán a négy evangélium őrzi Jézus „bizonyságtételét
az igazságról” a Biblián belül (Jn 18,37). Az ószövetségi irat gyűjteményről is ezt
mondta Jézus: „Ezek azok, amelyek bizonyságot tesznek rólam” (Jn 5,39),
mert a próféták által is „Krisztus Lelke szólt” (1Pt 1,11).
A Biblia utolsó, profetikus irata, Jelenések könyve is így kezdődik: „Jézus Krisztus kinyilatkoztatása, amelyet adott néki Isten, hogy megmutassa
az ő szolgáinak azokat, amelyeknek meg kell lenniük hamar.” (Jel 1,1) A könyv
epilógusában pedig – ami egyben az egész bibliai iratgyűjtemény lezárása is
– ez olvasható: „Én, Jézus, küldtem az én angyalomat, hogy ezekről bizonyságot
tegyen a gyülekezetekben…” (Jel 22,16) Mintegy hitelesítő pecsétként
szerepel ugyanebben az utolsó bibliai iratban az alábbi mondat: „Ezek az Istennek
igaz beszédei.” (Jel 19,9)
„Az egyedül igaz Isten és az Ő küldötte, Jézus Krisztus” valódi, személyes „megismerése” mélyreható átalakulást eredményez az emberben:
legbelső lénye, gondolkodásmódja, indítékai megváltoznak. Ily módon alkalmassá
válik az örök életre az újjáteremtett földön. Kérdés azonban, hogy életünk folyamán
– a sok minden között, ami velünk történik, és ami körülvesz minket – fontosnak, sőt
a legfontosabbnak tartjuk-e Isten megismerését?
Blaise Pascal alábbi sorai mintegy tükröt tartanak elénk. Olvasva ezeket
megállapíthatjuk, hogy az itt bemutatott két embercsoport közül melyikhez
tartozunk jelenleg, illetve hogy melyikhez érdemes tartoznunk:
Ha látom az ember vakságát és nyomorúságát, és elnézem ezt…, a mindenség zugában magára hagyott, sötétben tévelygő embert, akinek sejtelme sincsen róla,
ki tette ide, miért van itt, mivé lesz halálában…, olyan rémület vesz rajtam erőt, mint
akit álmában félelmetes, puszta szigetre tettek ki, és amikor felébred, fogalma sincsen
róla, hol van, de nincs módja többé onnan el menekülni. Mindezt látva, elcsodálkozom
azon, hogyan lehetséges, hogy mégsem esik kétségbe e nyomorúságos helyzete miatt.
Mellettem másokat, hozzám hasonlókat látok: meg kérdem tőlük, vajon ők többet
tudnak-e nálam, de azt felelik, hogy nem. És lám, e tévelygő szerencsétleneknek elég
volt megpillantaniuk maguk körül egy-két szem gyönyörködtető dolgot, s máris
szívvel-lélekkel átadták magukat nekik. Én azonban nem tudtam rabjukká válni, hanem
arra gondoltam, mennyivel nagyobb a valószínűsége annak, hogy nemcsak az van,
amit látok, és kutatni kezdtem, vajon Isten nem hagyott-e magáról valami nyomot a
világban… Szívem teljes erővel törekszik megtudni, hol van az igazság, hogy
követhesse. Az örökkévalóságért semmit sem találnék túlságosan drágának.”*
Dr. Vankó Zsuzsanna, a Sola Scriptura teológiai főiskola tanára, Rector Emeritus.
www.sola.hu
